Napszínezés

Szerintem a tavasz a hibás! Komolyan, már harmadszor. Ahogy a talaj, úgy olvadok ki én is ilyenkor és a téli dermedtségembe élet keveredik. Talőán nem éltem volna télen? Dehogynem! De én érzem, hogy ilynekor valami más. Nem tudom mi, de ilyenkor folyékonyabb minden. Furcsa. Talán a több napsütés és a melehgedő levegő teszi, amibe madárcsicsergés keveredik. Lehet ettől folyósodom el én is.

De még mindig nem tudom, hova tartok. Te kell ezt tudnom? Korábban sem tudtam, és pont az hiányzik, ami korábban volt. Lehet jó úton haladok a korábbanhoz. Vissza az érzetvilágba. Nem baj, ha nincs. Nekem jó benne. Lehet az a baj, hogy túlzottan ráérek magamra. Hogy kerítek időt gondolkodni magamon.

Miért van az, hogy mindenkinél az a kardinális probléma, hogy :"Ki is vagyok én?" Ez olyan közhelyes. Mindenkinek.

 Szóval akkor, ki is vagyok én? hova is tartok? és miért is? jó lesz ott? egyáltalán oda akarok érni?

Lehet, nem is. Lehet eddig az volt a baj, hogy bemagyaráztam magamnak, hogy ennyi, megérkeztem, ennyi volt. De nem is. És ha igen, miért muszáj ezt az arcomba nyomni. Utazzunk még. Együtt. Én melletted szeretnék ülni. Nézzük még, ahogy futnak el a fák és a házak.

Kérlek, legyünk még egy kicsit gyerekek.

Kezdjünk új lapot. Bár ha valaki megkérdezné, mi volt a "régi lapon" nem hinném, hogy válaszolni tudnék-érdemben. De lehet, hogy nem is akarok.

Most itt ülök, érzelgős daloktól szentimentális halmazállapotba cseppfolyósodva, és érzéseket derengtetek magam elé.

Miféléket? Hát amolyan mindenféle egyveleget egyben. Olyan nyárszínűt. Nem is tudom. Most olyan nagyokat érzek - megint. Hogy mivel kapcsolatban? Nem tudom. Talán a film váltotta ki belőlem. Mit akarok ezekkel a nagy érzésekkel? Nem tudom. Talán nyarat.  És hogy miért jó nekem a nyár? Azt nem tudom. De van egy olyan halovány ábrándom, hogy a nyár általában, többé - kevésbé egy viszonylag jó dolog. Szabadság? Lehet. Színek. Időtlenség. Meleg. Lehet valami ilyenre vágyok. Nem tudom merre tartok. Nem is érdekel. Majd csak jó lesz. Az eljövendő mindig olyan jó és egyszerű - amíg jó messze van. Amikor az mé azt akartam, ahol most vagyok, ez is olyan jó és könnyű volt. Aztán eljutott abba a stádiumba, hogy utolértem az álmaimat, és életté lettek. Kár értük. Sebaj. Majd keletkeznek újak. Régen is ment.

Most is majd megszilárdul valami ebből az émejgős, színes masszából, ami kevereg körbe-körbe-körbe...

Aztán az, ami álommá szilárdul, előbb-  utóbb életté merevedik. És úgy marad. Utána már nem formálható többé, enm gyúrható. Mint amikor meghall a korallpolip, és csak a váz marad meg. Kihal az életből az álom, és megmarad a váz. A Múlt már nem formálható, már megmerevedett a massza. A Jelent gyúrni is nehéz, mert szilárdul az álom, de a Jövő, az még képlékeny. Azt úgy gyurmázom, ahogy kedvem tartja. Akár arcot is gyúrhatok neki. Sötétbarna hajjal. Vajon ha felnő az ember, az végérvényesen egy lezárult, megszilárdult fogalom lesz? Vagy vajon visszaolvasztható gyerekké? Vagy egy része? Nem akarok beledermedni a megkötött valóságba. Az unalmas lenne. Néha jobb nem látni a fától az erdőt, mert akkor lehetnek a fák lilák. Amúgy meg különben ki látott már volna lila fát? Mekkora baromság. Nem lehet egy fa egy színű. Minium 45812 szín kell hozzá. Szerintem.

Szóval, talán visszaolvadozok. Jó lenne. Nem akarok beleragadni magamba.

Jellemző, hogy az emberre mindig akkor jön rá az írhatnék, mikor egyéb FONTOS dolgai lennének.  De most jól esne feltárni az agyam apró kis rekeszeit, amelyeket általában lezárva tartok magam elől.

Jó lenne néha nem csak az órát bámulni, nem azt számolgatni, hogy mindjárt lejár az IDŐ, hogy erre nincsen IDŐ, hogy ezzel ne menjen az IDŐ. Ha az idő pénz lenne, csak annyit mondanék: erre ne költsünk.

Summázata mindennek - dióhéjban - ahogy az IDŐm engedi - megvéltozott a világom. Az a világ, miből először kitörni vágytam, aztán, amit szerettem, az a világ, ami arcal lökött a sárba. Hazudott nekem. Egyszer csak kifordult önmagából, és elvett engem - magamtól.

Sok minden változott. Talán az egyetem miatt. Talán nem. Az utóbbi is éppoly esélyes, mint az előbbi. Ne térjünk ki rá.

Elveszett  a világom, amiből azt hittem jó lesz kilépni, és most úgy érzem, megöregedtem. Nem tetszik ez a felnőttesdi, nem tetszik a felelőség, nem tetszik, hogy nem érek rá magamra.

Furcsa ez a világ, mintha érzésectomiát hajtottak volna végbe, vagy lidocainnal fújkálnának. Már nem érzek olyan NAGYOKAT. Nem akarok világot megváltani- tulajdonképpen nem is tudom, mit akarok igazán: előre, vagy hátrafele menni.  Hátrafele kérnék egy diákot a most indulóra. Köszönöm.

Sok minden megváltozott. De nem tudom, hogy mi. Valószínűleg én. Lehet bekövetkezett, amit annyira el akartam kerülni? Lehet felnőtt a fejem? Lehet a mesefilmekkel sem tudok már ezen segíteni. Azt hiszem sosem tudok többet az az eszetenül álmodó kétségbeesett kis hülyegyerek lenni, aki voltam. Akkor azt akartam, ami most van, most meg azt, ami akkor volt. Illetve nem mindent, de ugyanmár, nem lehetne keverni? Az élet iróniája.

Azt hittem mindig gyerek maradhatok. Hogy építhetek, anélkül, hogy a nyakamba boruljon a tákolmányom.

Olyan, mintha az EKG hullámok ellaposodnának. Úgy laposodok el én is? Ahogy egyre idősebb az ember, úgy lesznek egyre laposabbak az érző-hullámok? Egyre kevésbé érzem a dolgokat mivoltjukban? már nem lesz olyan, mint volt? Amikor bele tudtam halni az érzéskészletembe, vagy akár az égig repülni általuk?

Tudom én, hogy hova tartok?

És mikor azt hiszed, hogy végre elengedted, és túlléphetsz, ismét visszatér. Vagy a véletlen műve, vagy pont te akartad így. Feltűnik, és újra feltépi a sebet, hogy ömölhessen belőle a fájdalom és a hiány. És ahogy hegesedik, nyomot hagy. Ami nem múlik.

Egy éve ilyenkor már nagyban epekedtem, már megfogott. És eltelt egy év, és én itt ülök: akkor még nem volt, mást meg már nincs. És fáj. Nekem.

Vajon azért, mert eddig Ő volt a legközelebb ahoz,akit keresek? Mert kapaszkodnék, hogy adja Őt vissza, vagy mutassa meg azt, aki még közelebb van hozzá?

Vissza akarom kapni az emlékeimet, hogy ismét élmények lehessenek. Vissza akarom kapni a.... nem tudom mit akarok- fogalmam sincs. Élni.

Igazából olyan érzés, mintha egy filmet néznék. Érzékelem az eseményeket, igazából szereplőjük vagyok, de kívülállónak érzem magam. Mintha lépnék a földre, és az kifutna alólam. Mintha lebegnék, csak úgy, céltalanul.  Nem igazán érzékelem az időt, hogy mi az, hogy ami eddig tartott, az innentől elmúlt. Mi az, hogy lemúlt az, ami valaha volt? És akkor ezután mi lesz?

Miért nem érdekli az másokat, hogy velem mi lesz? Ők is kívülállónak látnak?

Annyira tudtam. Annyira, de annyira.

Én mondtam, hogy ősziszünet végéig voltam boldog ember. Akkor meg volt mindenki, akire szükségem volt.

És én, őrült, engedtem, hogy vége legyen a nyárnak, és nem küzdöttem ellene. Azt hittem, jó lesz.

De nem lesz jó!!! Ez már csak szar marad! Mert ez az élet! Minek vagyok én itt? Ki akarta ezt?

Hát elérkeztünk az utolsó tanévhez, és így az utolsó osztálykiránduláshoz.
Pálkövére indult a mi kis osztályunk egy szép, napsütötte pénteki napon.

Az iskola előtt várakozrtunk, míg a busz meg nem érkezett- nem BIFFY volt, akit a biosztáborok miatt már jól ismerünk- majd feltömörültünk rá, természetesen mindneki jó hátra, így kedves barátosném-osztálytársammal mi kerültünk legelőre, mivel a mi filozófiánk: majd ha a többiek végeztek jövünk mi, minek rohanni... de így is vagy húsz hely még szabad volt, szóval kellőképpen hátul voltunk mi is.

Utunk először Sümegre vezetett, ahol a várban egy nagydarab bácsi megalapozta a hangulatunkat rendkívül inteligens megnyilvánulásával. Megkért minket, hogy csendesebben vígadjunk, magyarán- elkezdett üvölteni mint afábaszorult. A várlátogatás után Keszthelyre indultunk. megnéztük a Vasútmodell Múzeumot- nagyon jó, sokkal jobb, mint ahogy hangzik- utána pedig a kastélyparkot.

Ezután indultunk végső célunk fele- Pálövére.

Több szempontból is sajátos volt ez a kirándulás.

Először is azért, hiszen ez volt az utolsó.
Másodszor, mivel három napra mentünk
Harmadszor pedig azért, mert ez egy igazi pihenős, tunyulós osztálykirándulás volt.
 
De leginkább azért, mert valahogy paradox helyzetet okott bennem az, hogy ősz van, és ősszel osztálykirándulunk, a Balatonnál, ami a nyár jelképe, és olyan, mintha nyár lenne, és ráadásul Ábrahámhegy mellett, sőt, még Bögöte mellett is elmentünk. 

Igazából szerintem ez volt a legjobb osztálykirándulásunk. Sokan voltunk egy szobában, és mindig akadt valaki, akivel lehetett bezsélgetni vagy lézengeni.

Első este lementünk a partra. Rajtunk kívül volt egy táncos csoport, így elég fiatalos volt a hangulat. Iszogattunk, jól éreztük magunkat. Mádnap napközben punnyadás, fürdés, este egyik kedves barátosnémmal lelkizés, majd tábortűzezés. Vasárnap már indultunk haza. Így leírva persze nagyon rövidnek tűnik, de kitöltöttük az időnket, röpiztünk, ping-pongoztunk, a többiek fociztak, és ki ne felejtsem, "énekeltünk" is. Szóval szerintem ez volt az eddigi legjobb osztálykirándulás.

Hiányozni fognak, ha vége az évnek.

Túléltük az első hetet.  Az óráim számát tekintve merő rettenet lesz eme félév, de azért megtesszük amit megkövetel a haza, meg a jóízlés. Meg az önérzet. Igazából, nem is annyira szörnyű, csak kedden ijedtem meg nagyon, de annyira, hogy buszra is szálltam és elmentem hozzá. A hatalmas séta meg a családias légkör rettenetesen megnyugtatott. És másnap jó kedvvel mentem vissza az osztályba, a többiekhez, akiknek nagyon örülök, és akikkel igazán jó együtt lenni. Szóval ilyen lesz ez az év. Zsúfult, fáradt és tanulós, de attól még lehet nagyon jó is, nem igaz?

Elérkeztünk ide is. Egy ezer éves nyár utolsó hétvégéjéhez. Már nincs tengernyi idő, amit kedvem szerint osztok be, már nincs hajnalig mulatás, már nincs szabad nyár.

Az utolsó hétvégét sikerült egy fergeteges szülinappal megkoronázni, remek hangulatban, sok nevetéssel a Balaton partján. Méltő befejezése egy ilyen nyárnak.

Lassan elő kell vennem az emlékeket egytől egyig, vigigjátszani és leltárazni őket. De nem merem. Félek, mert olyan furcsa, gyomorszorító érzés lesz. Látni mindent, ami olyan szép volt, és olyan jó, ami véget ért. Ami talán soha nem lesz többé. És félek ettől az érzéstől. Félek, hogy fájni fog.  Fájni fog az a sok gyönyörű élmény, ami elmúlt. Amit én örökre kérnék. Ami már csak a fejemben él, egy eldugott pontján,pici emlék, amihez nem merek hozzáérni, mert félek, hogy eltörik.

Annyira szeretném, ha előhúzhatnám a fejemből, kivetíthetném egy vészonra, és újra és újra és újra átélhetném, minden részletével, anélkül, hogy elhasználódna és érzéketlenné válna.

Azért nincs mindennek vége. Azért sok minden folytatódik, csak épp máshogy.

Csak ismét véget ért a nyár... Az ezer éves nyár.

Eladó.... Az a hely, ami a nyugalom szigete volt a számunkra eladó.

Ahova mindig szívesen vártak minket, s bár előadták a nagyhalált, mikor ott voltunk, mondván: jajj, már megint itt vagytok- tudtuk, szívesen látnak minket. Ahol annyit lehettünk lóközelbe, míg mérgezést nem kaptunk - ami nem fordulhat elő- ahol annyit nevettünk, és volt, hogy sírtunk, az a hely eladó.